Nehéz erre szavakat találni … Megdermed a szív, kiürül az agy, megbénul a nyelv. Minden olyan közhelyesnek tűnik.

Szeretett Kolléganőnk, Vass Zsoltné, Tündike 2025. szeptember 23-án végleg megpihent.

Tudtuk, hogy nagyon beteg, de azt is tudtuk, hogy soha nem adja föl, hittünk, bíztunk vele együtt a gyógyulásában.

Mindössze 62 évet élt, de mennyit adott a csaknem 30 év során a keze alatt fölnőtt diákoknak, vele dolgozó kollégáknak! Peregnek az ember könnyei, ha visszapörgeti időt, válogat a régi fényképek között, hogy melyik fejezhetné ki a legjobban a Tündike személyiségét.

Mit is köszönhetünk neki? Szeretettel idézzük föl huncut kis mosolyát, amelyen átsütött az életszeretet és valami mély bölcsesség, ami az élet megértéséből fakadt. Mindig mindenben a jót, a szépet kereste, erre irányította a mi figyelmünket is. Igazi példakép volt: kedves, türelmes, békés. Segítőkészsége sokat jelentett mindent kollégának, kiváltkép a fiatalabbaknak, akiket szívesen mentorált. Rendkívüli tudásával nem fukarkodott, szívesen osztotta meg kollégáival és diákjaival is. Az osztályfőnöki munkáját legjobban talán az jellemzi, hogy gyakran szólította és említette tanítványait „Kincsesládának” – hiszen észrevette a bennük szunnyadó értékeket. Tehetséggondozó munkája révén csecsemőgondozási szakkörének diákjai rendszerint megyei első és rangos országos helyezéseket értek el.

Mikor 4 évvel ezelőtt nyugdíjba vonult, egy szín eltűnt a tanári szobából, az életünkből – bár az iskolával nem szakította meg a kapcsolatot, óraadóként vissza-visszajárt, volt még alkalmunk élvezni a társaságát. Szeretett minket: diákokat, tanárokat, az iskola minden dolgozóját – kedves, becéző szavakkal szólt hozzánk, a szemében „Gyöngyvirágszálak” voltunk.

A Tünde nevet Vörösmarty Mihály alkotta meg a 19. század közepén a tündér szóból. A névmágia érvényesült: Tündike valódi tündér volt, szinte földön túlian jó ember. Aztán most, mint tünde (tünékeny) fény, el is illant. Hálásak vagyunk, hogy ismerhettük, jó szívvel gondolunk rá.

„Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)