„Mondom néktek, mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől a reggel, a nappaltól az este.

A csendtől, mikor hang zavarta fel.

A hangtól, mikor csendben halkul el.”

Mi most kollégánktól, Karcagi Gábortól búcsúzunk, mert az ő hangja is végleg elhalkult ez év szeptember 27.-e hajnalán.

A Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskola tantestülete, dolgozói és tanulói nevében nehéz szívvel búcsúzom a kollégától, a tanártól, a testnevelőtől, a pedagógustól.

1997 augusztusától dolgozott iskolánkban. Egy általános iskola igazgatóhelyettesi beosztását váltotta fel a szakmai munkával. Az akkori Egészségügyi Szakiskolában szerény körülmények között kellett valamennyi testnevelőnek dolgozni. Nem volt tornaterem, csak egy kis tornaszoba. Tavasztól késő őszig ő is kijárt a tanulókkal egy sportegyesület pályájára, hogy minél jobbak, élvezetesebbek legyenek a testnevelésórák.

Ő vezette az iskola kézilabda csapatát. Kiváló pedagógiai érzékkel bírta rá a lányokat a rendszeres edzésekre. Lelkiismeretesen készítette fel őket a városi és megyei versenyekre, ahol szép eredményeket értek el.

Mindig büszkék voltunk arra, hogy a sportmunka városi értékelésekor megelőztünk számos, kiváló infrastruktúrával rendelkező iskolákat. Ezt az eredményt az ő szakmai munkájának is köszönhettük.

A testnevelő tanárok munkaközösségének értékes, aktív tagja volt. Sok ötlettel, javaslattal gazdagította iskolánk sportéletét.

Sajnos, a 2007-ben elfoglalt szép iskolánkban sem jutott minden órára tornaterem. Különösképpen szorító lett a helyzet az utolsó 2 – 3 évben. Sokszor tartotta az óráit a kisaulában. Úgy fogunk rá emlékezni, hogy a korlátnál állva vezényelte a lányokat.

Többször kérdezte, hogy mikor lesz már kész az új tornacsarnokunk.

Néhány hete, annyi év után jó hírrel számolhattam be a tantestületnek, hogy van remény arra, hogy lassan elkészüljön az új csarnok. Ő is nagyon örült neki. De sajnos, azon a kézilabda pályán –Gábor– Te már nem irányíthatod a lányokat.

Az égi játszótéren pattog már a labda, ott vezényelsz az idők végezetéig.

Iskolánkban töltött utolsó óráid egyikén –pénteken– arra jártam, és Te akkor is a korlátnál álltál. Váltottunk néhány szót az órákról, a körülményekről, a feladatokról. Egyikünk sem gondolta, hogy ez az utolsó beszélgetésünk.

Soha nem panaszkodtál, akkor sem. Mindig, csendben, halkan tetted a dolgodat, ahogy tudtad.

Gábor!

Sajnálom, hogy a sors által kimért időd lejárt, pedig dolgod lett volna még az iskolában és a családodban egyaránt. Még tovább követhetted volna gyermekeid sorsát, és láthattad volna a néhány hónapos unokád felcseperedését.

De sajnos nincs mit tenni, eljött az idő, menni kell. S nekünk pedig búcsúzni kell.

Hiányozni fogsz mindannyiunknak.

Iskolánk, a Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskola mostani és korábbi vezetése, tantestülete, valamennyi dolgozója, és minden tanítványod nevében búcsúzom, és hiszem, hogy az utolsó szavak melege ez utadra is elkísér, mely így szól:

„Küzdelmes volt az út, mely most véget ért,

fáradt tested megpihenni tért.

Végső utadra indulj megnyugodva,

szeretetünk elkísér égi otthonodba.”

Nyugodj békében!